A tiszta ivóvízzel való ellátottság napjaink és még inkább az elkövetkező évtizedek egyik kulcskérdése lesz nem csak a világ elmaradottabb térségeiben, hanem a fejlettebb civilizációval rendelkező országokban, így hazánkban is. Cikkünkben rövid visszatekintést adunk arról, hogyan alakult ki a mai vízrendszer Magyarországon.

A kezdetek

A vízzel való ellátottság minden országban akkor kezdett szervezett formát önteni, amikor a vándorló népek letelepedtek és elkezdődött a városokká való alakulás. A vándorlások idején szervezett vízellátásról nem beszélhetünk, ekkoriban a tiszta víz még mindenki számára elérhető volt. A népesség alacsony száma miatt nem is érte volna meg a kisebb falvakban csővezetékekben gondolkozni.

Az állandó települések kialakulásával azonban egyre inkább előtérbe került annak a problémának a megoldása, hogyan lehetne az ivóvizet közelebb hozni a házakhoz, hogy mindenki időt és energiát spórolhasson, és ne kelljen a folyókra járni nap mint nap vízért. A régészeti leletek tanúsága szerint már az ókori Egyiptomban rézből készült vízvezetékek voltak kiépítve, és az ókori Görögország is rendelkezett vízellátó berendezésekkel. Ezek a berendezések a Föld gravitációs erejét kihasználva szállították a vizet a lejjebb lévő területekre, ahol ún. nyomómedencéket építettek ki, és ezekből a medencékből a víz nyomását kihasználva juttatták el a vizet vezetékek segítségével az emberekhez. A vizet ólomból vagy bronzból készített csöveken szállították, és ehhez a kezdetleges rendszerhez képest a mai vízrendszerek, a vízszerelési munkálatok – valljuk be – elveiben nem sokat változtak.

A Római Birodalom vízellátása is megoldott volt, ám a népesség növekedésével, a megnövekedett vízhasználat miatt már a szennyvíz elvezetése is komoly problémákat jelentett ebben az időben. Róma szennyvize például a Tiberisbe ömlött, ami komoly egészségügyi problémákat jelentett.

Magyarország vízellátása

A Kárpát-medencében a római korban fedezhetjük fel az első vízvezeték-rendszer nyomait, a víz ekkoriban állami tulajdon volt, ezért azt csak közcélokra lehetett használni. A város külön engedélyével magánszemélyek is építhettek magáncélra vízvezetéket. A rómaiak különös gondossággal szabályozták a vízvezetékek kiépítését, azoknak semmi nem állhatott útjába: nem lehetett a nyomvonalba építkezni, fákat ültetni vagy szobrokat elhelyezni.

Így Pannónia területén minden nagyobb város rendelkezett kiépített ivóvíz-hálózattal, ezek karbantartását kezelőszemélyzet végezte, és ezek látták el a város közkútjain kívül a fürdőket is. Egyik legépebben fennmaradt római-kori vízvezetékünk Óbudán, Aquincumban tekinthető meg. Ez a vezetékrendszer 4,5 km hosszan épült meg, boltíves falazatú magasvezeték, szintén gravitációs elven működött.

Az ezt követő zavaros évtizedekben Európát a népvándorlás jellemezte, ennek okán a korábban kiépített és ellenőrzött vízvezetékek elgazdátlanodtak. Ekkoriban a folyamatos vándorlás nem tette lehetővé, hogy újabb vízvezeték-rendszerek épüljenek ki, e népek a folyók és a források vizét használták főképpen.

A vízvezetékek kiépítése, kutak ásása az államalapítás után került ismét előtérbe, számos forrás mutatja, hogy a vízellátást biztosító kutak nagy tiszteletnek örvendtek, különös óvatossággal vigyáztak rájuk. A Kárpát-medence területén fakadó források gyógyhatását már ezekben a korai időkben is felismerték és kincsként vigyáztak rájuk.